Semmi különös, az idén még nem nagyon voltam ideges. Nyár, bossanova ritmusra komponálva. Váratlan jóérzés pollenek szállnak a levegőben. Néha eltelik úgy egy hét, hogy nem érek haza. Bár most épp nem tudom mi a következő jelenet. Nem kaptam meg a szereposztást, impro az egész. A rendező ritkán szól előre, hogy változás lesz. Csak csapó és ennyi. Hétfőn bemegyek, nem ismerek majd senkit és nagyon reménykedem benne, hogy nem csak nekem fogyott el az összes munkamorálom. Teher alatt megdöglött a pálmánk. Remélem hónapokig tart a trening, szeretném kipihenni magam. Most még nem tudom felfogni, hogy mekkora stresszt és nyomort hagytam magam mögött, és hogy most akkor komolyan nem kell többé dealelnem a plannerrel, és behívnom a callba és időben átküldenem az excelt. Dejó.
Remekül tudunk például, egy szó nélkül ülni egymás mellett, valami padon, miközben full giccsben nyomul a naplemente/telihold. Néha meg úgy beszélgetünk mint két idióta. Megyünk a körúton ügyesen, azt mondja: Van egy török a honvéd utcánál, nem tudom a nevét. Én meg nézek rá hülyén:- Te nem tudod a Szeráj nevét?! Hajnal négykor ott meetingel az egész város, nincs jelentősége.
Arra gondolok, hogy igazán megérdemelné, hogy valami ruha szandál mitomén, lányos szettbe öltözzek, miközben épp a rövidnadrágot veszem le a polcról magamra fel. De sztem inkább majd megmutatom neki a negyven darab cipősdobozt a szekrényben - azok ott a tűsarkúim, látod? Namost, nem nagyon érzem a pillanatot, amikor én abban vagyok veled. A converse-ével a balerina cipőm lép ritmusra. Szeretem, hogy hosszabb a haja mint nekem. Ez mondjuk pont nem akkora kunszt. Előfordul, hogy az alkohol küldet vele biankó, full üres smseket. Gondolom, olyankor azt írok az üres mezőbe amit akarok. love letters only.
Hát így, épp a sodromban vagyok és nem szeretném ha kihoznának belőle. Kéne egy kis távolság. Valaki állítsa már meg a pillanatot. Hallom ahogy múlik.
