A gazdag fiút az nyomasztja, hogy van valamije és te annyira biztos, hogy be akarsz hozzá költözni a naphegyre, te kis csóró vidékilány, mégmitnem mitképzelsz. A másik meg elejt szavakat, hogy mije nincs és esküszöm olyan mintha zavarná, pedig engem nem kell meghívni. A fiúk néha konkrétan egyáltalán nem értik, mit esznek rajtuk a lányok. Néha a lányok se. A csuklócsontja például. Szép ízületek. Ha figyelembe vesszük, hogy nem tudom mit akarok és nincs türelmem egyáltalán, akkor egytől tízig mennyi esélye van annak, hogy én képes vagyok eljutni odáig, hogy ugyanazt akarjuk mind a ketten?

Amúgy is, azok a fiúk akikkel szerelmeskednék de ők nem akarnak velem, a pokol tüzén égjenek el és az örökkévalóságig kelljen a Csocsesz, Csak lóvé legyen című dalát hallgatniuk illetve latin szappanoperákat nézniük közben.

Manner maketh man. Na, meg is vagyunk.Valamilyen mindenkinek jutott. És a szürke is egy szín. Megint az történt, hogy a stílusból megmondja aki ismer, hogy ki használja így a szavakat. Pedig nem mindig akarom, hogy a komoly, általam tisztelt felnőttek és a szofisztikált alig uncsi  magyar nyelvet használó, értéket közvetítő én drágáim azt olvassák, hogy tökegyedül le tudom írni egy oldalon kétszer is, hogy kurvaélet. A rólam alkotott szépkép hipp hopp romba fog dőlni. Miss szimpatika itt dobja le az agyáról a láncot. Ebből lesz aztán az óriási reputáció. Inkognito hello.

 Nem a divat mondja meg ki vagyok. Úgy lettem végre trendy, hogy az elmúlt félév időjárása kiprovokálta nálam, hogy kénytelen legyek venni egy gumicsizmát. Tegnap. Made in skála. De legalább citromsárga, kis virágokkal. Jóhogy, ha már.

Nekem ilyen barátaim vannak.