A fiúktól leginkább egy dolgot tanultam meg. Szakítani. De én vagyok a hülye még mindig. Elromlott a mosógép, eltörtem a szemüvegem, beszart a rohadt számítógép, és a lakásomban mostanában egyszerűen nem áll elő az az állapot, hogy csak én bírjak benne lenni, egyedül, legalább egy estét. Tehát az összes köcsög északi boszorkány rajta volt ezerrel, hogy éreztesse, nem kéne annyira örülni a nincs minek. Úgyhogy, most két napig megint szomorú zenét hallgatok és azon gondolkozom, hogy minden mennyire mindig pont ugyanolyan és még csak meg sem vagyok lepve. A szavatossági időm két hónap. Már szemem sem rebben, amikor olyanokat mondok, hogy ha tetszik csináld, ha nem tetszik ne csináld. Ugyanis ez kb ennyi, szerintem. Minden kérdőjel, minden sajnálom, a bebuktuk kategória. Az állandó para és paráztatás kinyírja a pillangókat. Bazdmeg nyuszika a létrádat.

Ne pakolt körém a korlátaidat, ne mondd meg már jóelőre, hogy bizony itt nem lesz óriási gardrób a 40 pár cipőmnek. Ne gyere nekem chemotoxszal a pillangóimra.

Leharcolt csatatér van körülöttem, bármerre nézek. Csak az a kár, hogy én inkább vagyok Marylin mint G.I.Jane...Átlépkedek a fiúk tetemein, némelyik mint valami zombi, egyik másik kis izületét időnkét átrakja a következőbe, hogy legyen még illúzió. Szétbombázott emberi kapcsolatok, amik közvetve vagy közvetlenül engem is érintenek. Fiúk, lányok, mi folyik itt hé... Nem úgy volt, hogy jesus loves me?  Ja, nem is lettünk bemutatva, honnan tudná hogy felejthetetlen vagyok.

Nem lehet egyszerre lenni jófejnek meg gecinek is, nem fog menni. És pont tegnap, az ágyában gondoltam rá, hogy nyilván tévedésből vagyok itt.