úton vagyunk, karmikusan találkozunk, tanulunk valamit egymástól, használjuk a már megtanultakat, adunk kapunk, és go megint. Lelki bőrönd be, zip zár a szív, facebook töröl, tovább tovább. Menni kell, ha megállsz meghalsz, belep a por. És nem mehetünk együtt örökké. Kár.

Azt vettem észre, hogy a kedvesfiúk meg a vérgecik ugyanazt a dumát nyomják bizonyos helyzetekben, a különbség pusztán az IQ-juktól függ, hogy mennyire szofisztikáltan tolják azt, amiről ők is pontosan tudják, hogy mekkora szemét szöveg.

Viszont a rosszfiúkkal mennyivel könnyebb minden, amikor lelépnek felsóhajtasz, hogy úristen végre, már azt hittem sosem keveredem ki ebből a rettentőgáz szituból, amibe én nem értem hogy kerülhettem, de tényleg, remélem senki nem tudja meg soha.

De a cukifiút, amikor már tudod, hogy a végjátéknak is annyi, és most itt kurvára TÉNYLEG vége van, és nem lehet még egy körre befizetni, cseszheted, integessél szépen a hajónak ami megy elfele, szóval őt sajnálod nagyon. Mert ha legalább egy kicsit rondább lenne vagy dagibb, akkor egyrészt sosem tudott volna olyan közel jönni, hogy belülről szagolja az aurád, másrészt meg, még mindig a nagy boldog univerzális barátságban ülve, nyugodt szívvel néznéd, ahogy összejön a barátnőiddel. És pont kitérdekelne.

 Mindig is utáltam a panel lakásokat, a panel életeket (én Amelie lakásban fogok élni egyszer) és hát persze, hogy csak kizárólag ezért, nagyon ügyesen oldottam meg tökegyedül, hogy most már aztán tényleg egyáltalán nem fenyeget a veszély, hogy a cukifiúval boldogan haljak egy béna lakótelepen, véletlenül. Nem mintha eddig fenn állt volna ez az opció. Tegnap kicsúszott a számon a járunk szó és a szentem úgy megijedt, hogy majdnem paprika általi fulladásos halál áldozata lett.     

Majd egyszer, egy másik életben, ha felfogom végre, hogy a fekete/fehéren kívül vannak még színek, és esetleg van egy árnyalat, amit el is tudunk viselni én meg az egóm, akkor talán pár nyomorult pillanattól képes leszek megkímélni magam. Addig is a fehérre teszek mindig all in, és amikor a fekete jön ki, úrrá lesz rajtam az ops már ennyi az idő, nem maradhatok, mennem kell megetetni a kölcsön aranyhörcsögöt érzés.

Elég egyszerű eldöntendő kérdésekkel lezavarni az életet, csak az a baj, hogy van benne pár alkalom, amikor ha fel sem tettem volna a kérdést, akkor még simán lehetne a fejem, a jó meleg homokban, és várhatnám a sohaelnemjövő csodát, nyugiban tovább.

És van az a kérdés, amire kizárólag a halálosan a jóválasz a többi input mind olyan, hogy bocs haver, rossz gombot nyomtál meg és egy alacsony feszültségű ám kurvára idegesítő áramot vezetnek vele a szívedbe.  

A barátok maradunk dumával meg nemtom kit akarunk átverni. Meg a kívánok sokkal szebbet jobbat rész is faszság. Ezeket azért mondják szerintem az emberek egymásnak, mert azt azért mégse merik mondani, hogy hagyjál már, húzzál már, ne bőgjél itt, eláztatod a pólóm.

Remélem nélkülem az összes exem kurvára boldogtalan és hogy béna szeretőik vannak. Nyilván.

Ezt a dalt Keanunak, a szőnyegen pléd miatt.