nincsenek szavak…biztos feltűnt... Mert az érzelmi alapon generálódott szavak elvesztek valahol a dohány utca sarkán. Jövök, megyek, szaladgálok, meg főleg fázom (ma lila volt a lábujjam is) és közben valahol, a színes gyöngy formájú szavak kihullottak a zsebemből. Mindig csak akkor veszem észre, hogy jajtényleg lyukas a zsebem majd meg kell varrni, amikor felveszem a kabátom, és mindig elfelejtem amikor le. Ha meg véletlenül megmozdít valami, az is olyan, hogy na ezt demennnyire nem akartam érezni, arról nem beszélve, hogy nincs is hozzá jogom. Az érzelmeinkkel senki sem írattatja alá az apróbetűst, hogy jogában áll hallgatni. Pedig kéne. Attól, hogy a fejemben egy elég magas szám van, ami hamar megérti az összefüggéseket, a gyomrom táján lévő kisizével elfelejtették összekapcsolni vagy csak simán leakadt a krokodil csipesz. Mindenki küzd, mindenki elveszett, mindenkinek megvan a maga nyomora, amitől momentán alkalmatlan, és mindenki egyetlen…. És néha, amit egy igazán szép, piros mentőcsónaknak hiszel, fehér csíkkal az oldalán, belül úszógumi, és két kézzel tolod oda mezítláb a homokban, hogy gyere kapaszkodj majd én húzlak, az a másiknak csak egy tákolt tutaj. Ki mire vágyik, kinek mi az a minimum, amiről azt képzeli hogy kell neki. Vagy amiről azt képzeli, hogy a többiek elvárják tőle, hogy legyen neki. A Jégkirály prioritásaiban már nem vagyok sehol, csak az antarktiszról küld lapot. Megveregethetem a vállam ügyesen elintéztem, értek hozzá. Azt szeretem legkevésbbé az élet mint olyanban, hogy az emberi kapcsolatok időnként a 2.0-ról leredukálódnak 1.0-ra, vagy csak egy setup folder marad ami meg kurvára nem indul.