szeretnék egyszer arról írni egy posztot, hogy megláttuk egymást a szimplában, garbó zakó fekete haj, csinos kis giliszta, rám nézett és többé nem nézett másra. Az első szavai bénák voltak és röhögtünk, és nem éreztem, hogy muszáj szépnek lenni, mert másképp nem kapok annyi időt, hogy kiderüljön, hogy amúgy mellesleg inkább okos vagyok. Egyszer eltévedtünk, mert nem bírt vezetni, ha mellette ültem. Legjobban a röcögős babahájamat szerette hátul a derekamon. Akkora volt az EQ-ja mint egy fúrótorony. Nagyon kattant volt. De simán fölülmúlta a királyfival kapcsolatos mind az 5 pontomat (az akkoriakat). Bejártuk a világot, soha többé nem dolgoztunk multinál, és boldogan éltünk míg az infarktus el nem választott. És én haltam meg hamarabb.

Csakhogy nem ez az élet. Az élet az az, hogyha igazán szerencsétlen vagy, akkor kiállítva megnézheted, hogy másnak dobták a pöttyös labdát. Írhatsz szomorúszámot és sajnálhatod magad kurvára. De most szólok, hogy senkit a világon nem fog érdekelni, legfeljebb a haverjaid néznek majd rád sajnálkozva. Tehát fölösleges is ezt csinálni és nem kell ezekkel terhelni a környezetedet. A nyavajgás nem menő, csöppet sem. Ha az embereket érdekelné a többiek nyomora, nem lennének éhező országok. Én is csak azért voltam önkéntes munkán, hogy a team meetingen megemlítsenek és én legyek a király nem. És a kolléganőim tovább utálhassanak nyugodtan.

Szóval, kiállítási képek lettek az esküvőből, ahol nem én voltam a menyasszony de a vőlegény az stimmel. Álltam ennek az útnak az elején, csak aztán elkanyarodott és a merőlegesek nem találkoznak a végtelenben. Hála az égnek, hogy a körúton sem. Én a vágyból épített templomom vagy elhagyom vagy lerombolom. Vagy mindkettő. De utána tiszta szívből tudom nagyon sokáig sajnálni, hogy elveszett. És most a feleség tulajdonképpen tök hálás lehet nekem. Ha képes lennék megragadni a lehetőségeimet de nem vagyok akkor például, mostanra én már évek óta unnám a szépfiút aki most a férje. A lányok egész életükben várják Mr. Right-ot, pedig arról nincs szerződés írva vérrel, hogy meddig marad, miután megadod neki a számod. És várni a jobb. Először azt nem hiszi el az ember, hogy van olyan, amilyet tényleg szeretne, aztán meg azt, hogy most akkor komolyan elveszett és ráadásul örökre. Aztán eltelik ezerév és az egész olyan jelentéktelen lesz, csak éppen minden következő találkozásról kiderül, hogy kevés, kevés, nem oké, de hol van az az érzés vagy legalább egy majdnem… 

Nem mi döntjük el a nekünk szánt időt, amíg dolgunk van egymással addig tart, bármit teszünk.