két dolgot üvöltöztünk nagyon, először is hogy vedd le a pólódat illetve, hogy offolják a stroboszkópot. Ez a cucc már legalább ’86 óta nem menő, de kurvára. Csukott szemmel nem lehet rendesen rajongani. Számomra már az is eléggé feldolgozhatatlan ha elhagyjuk manhattant egy koncert miatt. Aztán, mivel a pezsgő nem fogyott el útközben, kénytelenek voltunk kocsibulival indítani a parkolóban. És akkor már gyorsan upgradeltük is egymást az aktuálisan futó romantikus érzületeinkből, (áááá, az se jó ha nagy, inkább a technika számít, meg a szerelem...) Az alap, hogy játszósban mentem. Régen rossz, ha egy lány csak akkor látszik, ha rövid a szoknya. De még így is az volt az érzésem, hogy a homlokomra van írva neonnal, hogy nagyvárosi-ufó. Akkor érzed magad igazán pesti sznobnak, amikor elmész egy kisvárosban a helyi menő klubba. És, csak meg kellett mondanom végén az énekesnek, hogy te figyelj mi peströl jöttünk ide csak miattatok, és sokkal jobban szeretjük a fesztivál koncerteket, mert ott alig van rajtad ruha. Azt felelte, hogy már nem vetkőzik, mert akkor mindenki le akar vele feküdni. A fiúk is.

Volt meglepetés szülinapi beülősöm. Mivel én az vagyok, aki a házibuliban is inkább a konyhában beszélget és mire a jóképűfiú megjön, már rég hazamentem, most őszintén örültem, hogy nem kell kötelezően mulatni. Igyál már, nem iszok, de igyál már, meghívlak, de nem kell, dedede, gyeremár, hagyjál már, igyál már…. Na, most ez mind nem volt. Viszont nyugger style-ban lehetett szépen csendben megemlékezni rólam, barátok közt. És hát igen… Van egy pár kereskedelmi forgalomban még nem kapható prototípus egy pólóból. Amitől nagyon oda vagyok, és fűnek fának elmesélem. A kreatív ajándékokat nem lehet überelni, mert ahhoz kell egy kis szellem és stílus. Azt meg nem árulnak sodexo passért a plázákban, meg kell érte dolgozni, tapasztalni, figyelni, kitalálni. Az igazi barátokban az a jó, hogy értenek engem. köszi.

Volt olyan, hogy itt akartam lenni, de akkor még a fényes liftekkel járó hülyeségfaktort nem számoltam bele, most pedig gyakran lennék máshol (de nem merek). Valahol, ahol minden sokkal kevésbé aggasztó, nyomasztó, ahol nem sűrgős, ahol nem manipulál, valahol az élet valódi oldalán, de persze a fényes romantikus retró nappal sütött részén. Ahol a normális az evidens, és a faszságok exceltáblában mérhető mennyisége alacsony. A Poppinsnak volt egy hőmérője, ami megmondta a tutit. Kéne. Lemerült a battery és nincs nálam a kábel a géphez. Nagyon kevés dologhoz van kedvem, amihez meg mondjuk lenne, az meg momentán nem ír, csak válaszol. Ha ez nem az a hely, meg nem az a város, akkor hol van az a szoba, ahová sokat besüt a nap és padlófűtötten mászkálhatok mezítláb, ahol a bútorok és kiegészítők meg az energiák harmonizálnak.Velem. Időnként hallok olyat, hogy a fiú azt mondja a barátnőjének, úristen mit olvasol hagyd abba. Gondolkodtam is ezen, és arra jutottam, hogy sajnálom, hogy én nem oda kaptam beszállókártyát, ahol ők élnek. Ott biztos sokkal zöldebb, meg kolbászabb, meg kerítésebb. Innen meg ilyenek a színek, nem tehetek róla. Én is jobban bírnám a rózsaszínt meg a barbie házat.