Tegnap este megint sikerült szembesülnöm azzal, hogy oké én egyáltalán nem vagyok normális de legalább nem vagyok ezzel egyedül. Különben is ezt én mindig bókként értékelem.
Megnyugtató mondjuk, hogy létezik olyan fiu aki hasonlóan gondolkodik. Mondjuk ez pont valaki másé már örökbe.
Viszont nincs helyes megfejtés. Ha valakinek mégis lenne, ide küldheti nyugodtan dolce vita jeligére.
Bizonyos alaptételeketet azért leszögezhetünk:
A nők szeretik azt hinni hogy egész életükben szaladgálhatnak kéz a kézben a réten valakivel.
A gyereknek kell az illuzió hogy létezik a boldog házasság.
A házasságnak semmi köze sincsen a boldogsághoz meg a szabadsághoz. A kötelességhez meg a felelősségvállaláshoz van köze. (És ezt mindenki szépen be is nézi mert az első kettőt is várja tőle.
Nem utolsó sorban pedig a személyes kedvencem, mármint hogy Ez az élet rendje.
Én tényleg csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy nem fér a fejembe mitől maradt fenn ez a társadalmi norma.
Az ember alapvető természetével annyira szemben áll és ezt ráadásul mindenki tudja is. Értem én, hogy amíg van kémia addig csak arra vágyunk hogy éjjel nappal keféljünk, közösen vegyünk fel lakáshitelt és együtt menjünk nyaralni. De mondjuk max 10 év alatt simán elmúlik ez a rész (és csak azért nem írtam 5-öt, hogy többen értsenek velem egyet) és ami utána jön az egész egyszerűen minimum kényelmetlen.
Tegnap a Kertemben ülve, miközben a hold rohadtul nem látszott de egyáltalán, ez volt a topic és tényleg nem én kezdtem a családcentrikus antiszociális hozzáállásommal, hanem egy fiu. Ő pld próbálja jól csinálni ezt,
Szóval egyedül élni nem elég jó, kapcsolatban élni egy darabig jó de aztán meg már nem is annyira konstruktiv, a házasság meg akkora megerőltetés hogy az emberek az elején bele se gondolnak
El se kezdem kifejteni azt a részt, hogy hogy néznek ki a korombeli házasok, pld a padtársaim az office-ban. Mármint hogy a fizikai leépülés miért áll szoros összefüggésben a komoly párkapcsolattal, ez valószínűleg érdemelne egy külön topicot. De ezzel már a kedvenc bloggerem óriási sikereket ért el egy másik blogban.
Nos, engem nem nagyon fenyeget a Házas vagyok és nagyseggű szindróma mivel esélyem nincs olyannal találkozni akivel egyet is értünk és még el is viseljük egymást.
Én a szociopatákra bukom asszem, lehet velem valami komolyabb baj. Időnként úgy megkedvelem némelyiket, hogy hajlamos vagyok elfelejteni hogy amugy nem mellesleg kibírhatatlan. Minél jobban hasonlít a stílus a Dr. House-ra annál menőbb nálam. Az ilyen arcok meg úgyis vállalhatatlanok. Éljen akkor meg is vagyok mentve!
Ellenben én leszek az az öregasszony, aki egyedül él a macskájával és mindenkit utál. Szép karrier.
